"... minden LE-maradás oka egy SZEMBENÉZÉS EL-maradása.

Amíg valakiben van valamilyen BETOKOSODÁS, RAGASZKODÁS – .....tanokhoz...... – addig nem „MEN-T-ES”. Azaz: NEM MEN-etre kész, mert még mindig ott van benne egy „NEM”. NEM nyílik meg a SZER RENDjének.

..........

Ki mondta, hogy valami CSAK AZÉRT IGAZ, mert évszázadok alatt mantrázták??

Vagy azért, mert valaki LEÍRTA??

.....az ÉLŐ TUDÁS ELEVEN, hisz nem más, mint MAGA AZ EMLÉKEZET és ahogy nylik, úgy BONT ÚJABB „SZIRMOKAT” (ezért VIRÁG A VILÁG), és amit MA leírok, az HOL-NAP-ra már lehet, hogy ÁTALAKUL. MÁS SZÍNT KAP!

Minden EMLÉK BENNEM ALAKÍT ÁT valamit.

SZÉLESEDIK, TÁGUL a VIRÁG KELYHE...."

(Skorpió Stúdió - Reggeli rituálé 2024-04-08-án)

" Momo egyre jobban ki tudta venni, hogy ez a dübörgés számtalan hangból áll, a hangok kavarogva újabb s újabb rendet alkotnak, változnak, más és más harmóniában olvadnak össze. Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbbent: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagyon messziről hallott, ha a villódzó csillagvilág alatt a csöndre fülelt.

Most azonban egyre tisztábbak lettek a hangok, egyre sugarasabbak. Momo sejtette, ez a zengő fény hívogatta elő a sötét vízből a virágokat, ez adott nekik utánozhatatlan s megismételhetetlen színpompát s alakot.

Minél tovább hallgatta ezt a zenét, annál inkább meg tudta különböztetni az egyes hangokat.

Ezek azonban nem emberi hangok voltak, inkább úgy zengett, mintha arany, ezüst s a világ valamennyi érce dalolna. Aztán e hangokon túl egészen más hangok merültek föl, elképzelhetetlen messzeségből s megfoghatatlanul hatalmas hangok. Egyre tisztábban szóltak, Momo egyszerre csak szavakat hallott, olyan nyelv szavait, amilyet eddig soha nem hallott, s mégis megértette őket. A nap szólt meg a hold, a planéták s valamennyi csillag, valódi nevüket nyilatkoztatták ki. S ezekben a nevekben meghatározódva benne foglaltatott, mit cselekedjenek, összhangban hogyan működjenek, hogy ezek az idővirágok keletkezzenek s újra elmúljanak.

Momo egyszeriben megértette, mindezek a szavak hozzá szólnak. Az egész világ, a legtávolibb csillagokig, úgy fordult feléje, akár egy elgondolhatatlan nagy orca, reá tekint, s beszél hozzá.

Elfogta valami nagyobb érzés, mint a félelem.

Ebben a pillanatban meglátta Hora mestert, s hogy némán int neki a kezével. Odasietett, a mester a karjára vette, s Momo Hora mester mellére szorította arcát. A mester keze újra hóhalkan Momo szemére simult, sötét lett, csönd lett, Momo a fészekmeleget érezte megint. Visszamentek végig a hosszú folyosón.

Visszaértek az órák közt levő kis szobába, s Hora mester a díszes pamlagra fektette Momót.

– Hora mester – suttogta Momo –, sose tudtam, hogy az emberek ideje ilyen... – kereste a megfelelő szót, de nem találta – ...ilyen nagy – mondta végül.

– Amit láttál és hallottál, Momo – válaszolt Hora mester –, nem minden ember ideje. Ez csak a te időd volt. Minden emberben benne van az a hely, ahol te épp jártál. Eljutni ide azonban csak aki hagyja, hogy én vigyem. S közönséges szemmel nem látható.

– De hát hol voltam?

A saját szívedben – mondta Hora mester, s megsimította Momo engedetlen haját.

– Hora mester – suttogta újra Momo –, elhozhatom hozzád a barátaimat?

– Nem – válaszolt a mester –, most még nem lehet.

– Meddig maradhatok nálad?

– Amíg nem vágyódsz vissza a barátaidhoz, gyermekem.

– De elmesélhetem nekik, mit mondtak a csillagok?

– Elmesélheted. De nem tudod majd elmesélni.

– Miért nem?

– Ahhoz előbb olyan szavaknak kellene teremniük benned.

– De szeretném elmesélni, mindenkinek szeretném! Szeretném nekik a hangokat elénekelni. Azt hiszem, akkor minden jó lenne megint.

– Ha valóban akarod, Momo, tudnod kell várni.

– Nem baj, hogy várnom kell.

– Várnod kell, gyermekem, akár a magnak, amely a földben alszik egész napfordulót, mielőtt kikelne. Addig tart, míg a szavak megnőnek benned. Akarod?

– Akarom – suttogta Momo.

– Akkor ....."

(M. Endre - Momo)