Patak

Éjszaka volt. Az égbolt bársony kék takaróján az ÚjHold vékony sarlója fehéren világított, s a csillagok,  ragyogó ékkövekként díszítették az eget. Mély csend ült a tájra. Szél sem mozdult. Csak a patak csobogott a kövekkel beszélgetve halk zenét nyújtva ezzel a tájnak. 

Partján odvas fák, sűrű bokrok hallgatták. A patak be-be nézett a bokrok ágai közé és az odúk mélyére.

Látott fészkeket melyben apró fiókák aludtak anyukájuk puha, meleg szárnyai alatt. Látott egérkéket,  nyuszikat, ahogy egymáshoz bújva édeset álmodnak.

Arra gondolt mily csodálatos az élet. Tavasszal még csak a várakozás édes illatát érezhette, most , hogy már nyár van minden tojás ki kelt, és az új szülöttek már saját szárnyaikat, erejüket próbálgatják és betöltik énekkel, tánccal, vidámsággal az útját.

Mosolyogva gondolt arra, mikor apró kis nyelvek, tappancsok csiklandozzák felszínét. Ilyenkor csobogása még boldogabban csilingelt. 

Éjszaka volt. Az égbolt bársony kék takaróján az ÚjHold vékony sarlója fehéren világított, s a csillagok,  ragyogó ékkövekként díszítették az eget. Mély csend ült a tájra. Szél sem mozdult. Csak a patak csobogott a kövekkel beszélgetve halk zenét nyújtva ezzel a tájnak.

Tündér

A Tündér ott élt a Patak partján egy kis szikla barlangban, amit a nagy lapulevelek rejtettek el az illetéktelen szemek elől. Apró volt, haja hullámos és a nap sugarai játszottak a gesztenyebarna tincseken. Szeme kék és a csillagok milliói tükröződtek benne. Aki bele nézett örökre emlékezett rá. 

Reggel harmat cseppben mosakodott, este a Hold fényében fürdött, ahogy ezt a Holdtündérek tették.

Látogatója ritkán akadt, főleg azért mert találkozói helyszínei változatosak voltak. Mindig azzal,  ott és akkor talalkozott akivel kellett. Mindezt naptàr és időpont egyeztetés nélkül, mégis a legnagyobb rendben. A tündérek maguk érzékelik mikor, merre van dolguk, mikor mi a teendő és ami fontos, hogy követik az érzéseiket. Ha még sem tennék, ami szinte abszurd feltételezés, bár néhány betegség okozta eset ismert - akkor szárnyuk elnehezedne, szemükből eltűnne a csillagok ragyogása és saját maguk szürke másai lennének. 

A mi kis HoldTündérünkkel ilyen még nem fordult elő, legalábbis mióta ismerem. 

Amióta a Patak partra költözött sok lénynek segített a jelenlétével. Igen a jelenlétével. Az ő feladata nem más mint jelen lenni. 

Nem kell tennie, vagy mondania semmit. Csak oda ül a gyermek vállára, vagy rászáll egy kinyitott tenyérre és minden jól alakul. Ez az a pillanat amikor az emberek megérzik az létezés csodáját. 

A Tündér éjszakát sem alussza át teljesen. Ilyenkor ott ül az ablaka előtt, vagy fekszik a csillagos ég alatt és azon mereng vajon az otthoniak mit csinálhatnak most. És bár szeret itt élni, ezekben a pillanatokban szíve haza vágyik.

Vén Tölgy

A tölgyek, mint közismert több száz évig élnek. A Vén Tölgy ott állt a patak partján mióta a Patak énekét zengte. Időtlen idők óta állt ott. Hatalmas lombkoronáját fenségesen tartva, vastag törzsén az idő nyomait őrizve. Hogy mi mindent láthatott az év századok során azt csak ő tudja igazán. Megpihent a törzsènél fáradt vándor éppúgy mint megtört férfi vagy elkeseredett gyermek. A tölgy csendesen gyógyította sebeiket míg csak tovább nem indultak. A levelei suttogtak a kimerült léleknek, és törzse támaszt nyújtott. De jártak boldog szerelmesek is lombja alatt. Forró ölelésbe burkolózva, csókok tengerébe temetkezve. Néhányan szerelmüket törzsébe vésték az örökké valóságnak.

Állandó lakói is voltak. Odújában otthont adott a fürge mókus családnak, elbújtatta a kis sünõket a gyökerei közé és a Bölcs Bagoly is ott lakott. A bagollyal egyébként igazán megértették egymást és volt, hogy hosszasan beszélgettek a világ csodáiról.

Ágai között néha fészket rakott egy pacsirta pár, akik aztán kora tavasztól a tél beköszöntéig énekükkel árasztották el az erdőt.

Szomorú Fűz

Nem a Vén Tölgy volt az egyetlen fa a Patak partján. Néhány lépésre tőle a part másik oldalán magányosan álldogált a Szomorú Fűz. Habár jó néhány évtizeddel fiatalabb volt a tölgynél, már ő is vastag törzsel büszkélkedhetett és olyan sűrű,  földig érő lombkoronával amin nem lehetett átlátni. Ágai a földet simogatták és olyan sűrű volt a koronája még télen is levelek nélkül, hogy egész évben otthont nyújthatott a szerelmeseknek, akik itt töltötték boldog óráikat egymás karjába fonódva. 

A Szomorú Fűz őrizte szerelmüket.